USA

  2006.08.13. 19:59

A "házi rakétázásnak" három kategóriája létezik: modellezés, „high-power” rakéták készítése, és az amatőr vagy kísérleti rakétakészítés. A modellezés a kisebb rakétákra vonatkozik, amelyeket akár otthon vagy iskolai szakkörön is elő lehet állítani. A ma is létező, legnagyobb gyártó Este Industries már hatvanas években nagy mennyiségben adott el ilyen kisebb méretű, képregény-újságokban hirdetett gépeket.

Modellezők

Az űrbejutási kísérlet nyilvánvaló kudarca sem szegi a résztvevők kedvét

Ugyan egyre gyakoribbak a műanyag alkatrészek és az előre összeszerelt modellek, de a rakéták nagy része még mindig összeragasztott fa- és kartonelemekből áll, mivel a Nemzeti Rakéta Társaság ebben a kategóriában nem ajánlja a házilag gyártott motorok, illetve a fém alkatrészek használatát. Ezek az eszközök nem igazán közelítik meg a világűr határát – 600 méteres emelkedés komoly eredménynek számít.

Összejöveteleiken az űrbejutási kísérlet nyilvánvaló kudarca sem szegi a résztvevők kedvét. A több száz néző ámulva figyeli az eszméletlen zajjal és füsttel a földről elemelkedő és a látótávolságból pillanatok alatt eltűnő gépek produkcióját. A rakéták pályájuk tetején ejtőernyőt nyitnak és pár percen belül újra feltűnnek az égbolton. A közönség elragadtatva tapsol, a boldog tulajdonos büszkeségtől dagadó mellel siet a feltételezett landolási hely felé.

Meglepő módon a balesetek, robbanások elég ritkák. Persze sok rakéta felmondja a szolgálatot indulás előtt, mások a földre visszaérve maradék üzemanyagukat felhasználva szántják fel a kilövőállást, néhányan esetleg visszazuhannak és a földbe fúródnak.

„High-power” rakéták

A high-power rakétázás 1986-ban született hobbi. Ekkor alakult a Tripoli Rocket Association, amelynek tagjai már komolyabb rakétákat akartak készíteni, és természetesen azokat magasabbra eljuttatni.

Az X-díj

Peter Diamandis az amerikai csillagháborús tervben vett részt International Microspace nevű cégével, és sikerült is 10 rakéta-kilövésre leszerződnie a védelmi minisztériummal, de a szerződés felbomlott, amikor a Clinton-adminisztráció megszüntette a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés programot. Diamandis csalódottan eladta cégét. Később arra a nézetre jutott, hogy a hidegháború vége, a NASA ellenállása, a pénz és a technológia hiánya miatt nem fejlődik az (amatőr) űrkutatás a várakozásnak megfelelően, ezért feltétlenül ösztönözni kell a lelkes próbálkozókat. Diamandis ekkor hozta létre az X-díj Alapítványt, és felajánlott 10 millió dollárt annak a társaságnak, amelyik elsőként épít olyan eszközt, amivel három embert két hét alatt kétszer el lehet juttatni 100 kilométeres magaságba. Bár az összeg csekély egy ilyen feladat teljes költségéhez képest, Diamandis szerint viszont ez csak az utolsó lökés kell, hogy legyen a már amúgy is elszánt és elkötelezett kísérletezők felé. Felmérések szerint egyébként az USA-ban 41 millió ember vállalkozna űrutazásra, és ebből három millióan 100 ezer dollárt hajlandóak volnának erre rááldozni. Jelenleg 17 csapat kísérletezik, hogy elnyerje az X-díjat.

A rakéták motorja itt sem házi készítésű, és elég erős ahhoz, hogy a 2-3 méteres eszközöket 3-6 kilométeres magasságba emelje. Míg a modellezés csak pár dollárba kerül, a high-power gépek előállítása több ezer dollárt is elvihet. A komolyabb motor mellett jobb elektronikát, fedélzeti számítógépet, távirányításhoz szükséges eszközöket igényelnek, amit a gyártó általában egy beépített videokamerával is megfejel. Az ilyen rakéták készítőinek nagy része a rakétaiparban vagy a repülőgépgyártásban dolgozik

Amatőrök

A legkomolyabb eredmények természetesen ebben a kategóriában születnek. A rakéták fémből készülnek, az üzemanyag házi keverésű. Az egyik legkomolyabb csoport a kaliforniai Pacific Rocket Society, amely a ’40-es évek Glendale Rocket Society utódának tartja magát, és amelynek tagja túlnyomórészt mérnökök és egyetemisták. 1987-ben egy rakétájuk elérte a 7 kilométeres magasságot. 1990-ben indult a HARV (High Altitude Research Vehicle) projekt, amely rakétája már 30 kilométerig emelkedett volna, de sosem készült el.

A Nemzeti Rakéta Társaság a ’90-es évek elején felajánlotta, hogy finanszírozná egy 10 kilogrammot 80 kilométerre emelő eszköz kifejlesztését. A Pacific Society pedig vállalta, hogy párhuzamosan egy második járművet is megépít, a következő kilövésre. A költségeket akkor 60 ezer dollárra becsülték.

„Amatőr” műholdak

Fél tucat amatőr műhold kering a Föld körül

A szintén kaliforniai Reaction Research Society a hordozó mellett a „rakomány” fejlesztésével is foglalkozik. Kisméretű műholdakat készítenek, amelyeket aztán megpróbálnak az űrbe juttatni valamelyik amerikai, európai, orosz vagy japán hordozó segítségével. Jelenleg nagyjából fél tucat ilyen amatőr műhold kering a Föld körül. Ezek nagy része rádióamatőröknek segít, akik e-maileket töltenek fel rájuk, repülő levelesládaként használva őket.

Ha egy rakéta-készítő amatőrnek sikerülne eszközét az űrbe juttatni, akkor a két programot összekapcsolva hihetetlenül olcsó műhold-fellövési eljárás születne. Igaz, hogy szakértők szerint az eddigi legkisebb kereskedelmi szatellit is százszor nehezebb annál, amit egy amatőr rakéta fel tud emelni.

A HAL5 sikere

A Huntsville, Alabama L5 Society (HAL5) 1997 májusában elindította HALO Space Launch 1 nevű rakétáját. A két méteres rakéta nagyrészt a hadseregből származó felesleges alkatrészekből készült, összesen nyolcezer dolláros költséggel.

A szerkezetet egy héliummal töltött ballon emelte 18 kilométeres magasságba, ahol begyújtottak saját hajtóművei, és a rakéta így 65 kilométeres magasságba emelkedett. Ott kialudtak a hajtóművek, pedig a gép már csak pár kilométerre volt az Egyesült Államok által definiált űrhatártól. A projektet azóta a NASA is támogatja, bár bevallásuk szerint a dolog csak arra jó, hogy a felkeltse a fiatalok érdeklődését, és megszerettesse velük az űrkutatást.